Így vagy tőkéletes

Jimin;
Érezted már azt az érzést, hogy rossz kedved van, de nem tudod miért? És egyszerűen csak nézel előre, bambán és semmit nem mondasz. Azon gondolkozol, miért lettél  ilyen?...Miért lettél ez? Mert én igen... Borzalmas érzés az, hogy nem felelk meg senkinek és nem vagyok elég jó... Bármit tettem, rossz volt.

"Emelkedik a tét, ismét kockáztatunk.
Nagy kár (miért?)... ezek mi vagyunk."

Szédülök, túl sok ez nekem. Nem hiszem, hogy ezt folytatni tudom. Alig kapok levegőt. Már megint rám jött a rohamom, de nem tehetek elene. Tehetetlenül fekszem a padlón, várva a levegőt ami a szervezetembe bejutva erőt ad a  talpra állásra.  Még pár percig a hideg padlón kapkodom a levegőt.  Lassan fel állok és ismét be kapcsolóm a zene lejátszót.

"Habár tudtam előre.
Nem menekülhetem előle. "

Gondoltam, hogy ez lesz, de tennem kell a dolgom. Nem hagyhatom abba az edzést csak azért mert én nem birom. A többiek is ugyan úgy folytatják, bármilyen fáradtak is legyenek. Akkor ki vágyok én, hogy abba hagyam? Bármilyen nehéz is újra fel kell álnom, nem maradhatok a padlón. 
Muszály folytatnom, hisz én választottam ezt az életét, nem más. A zene ütemére mozgatom minden egyes porcikám, el merülve a zene szépségében. Fáj mindenem, de a tükör képemre mosolyogva folytatom tovább. Érzem, hogy egyre jobban gyengülök. Lelki szemeim előtt a sötétség lebeg, mely tárt karrokal vár, arra hogy karjaibba vessem magam, ezzel fel adva mindent. De nem tehetem meg, nekem erősnek kell maradnom. Nem engedhetek a csábitásnak.

"Lehetetlen, lehetetlen.
Szétszakadok menten."

Egy fájdalmas nyögés kiséretében, ismét a padlón köttök ki. Fájdalmas grimaszal az arcomon tornázom magam ülő helyzetben. Keservesen nézek farkas szemet a tükörképemmel, mintha  a tükörben állló alak is rajtam nevetne. Ez nem igazság, miért kellet mindenek így tör tőrténie? Én miért nem lehetek olyan normális, mint a többiek? Nekem miért kell mindig meg  szenvednem a sikeréért, míg másnak nem? Nekem sosem jön össze semmi.

"Ahogy az idő előre haladt.
Testem darabokra szakadt."

- ChimChim, mi történt? - ül le mellém Taehyung azzal a minden tudó mosolyával. De ha tudja akkor miért kérdezi meg?
Kérdésére nem válaszolok, ha nem inkább fel húzom térdeim és rá hajtom fejem. - Na ChimChim, én mondtam, hogy nem szabad ezt tenned magadal.
Kedves mondhatom, erre magamtól is rá jöttem. Nem kell, hogy még ő is ki oktason.
- Nem érdekel. - huzodtam még jobban össze.
- Jimin, pedig jobban tenéd, hogy ha érdekelne. Szerinted nekünk olyan jó buli nézni, ahogy szenvedsz? Lassan már ott tartunk, hogy nem merünk se hova se el engedni téged egyedül, nehogy rosszul légy. Tudod mennyire fáj be ismerni, hogy a mindig mosolygós Jimin, többé már nem a régi? Hogy a legjobb barátom veszélyezteti az életétt, mind azért hogy jól nézen ki, pedig igy is hihetetlenül nézel ki. Én nem akarom, hogy olyan legyél, mint más, én azt akarom, hogy maradj az én ChimChim-em, aki egy folytában mosolyog és hihetetlenül aranyos. - mondandója végén a karomnál fogva húz védelmező karjai közzé. Ő ezt nem értheti, én sem szórakozásból csinálom magammal ezt.

"Erősnek maradni, egyensúlyban lenni.
Oly nehéz (nehéz)... nem tudom megteni."

Nem birtam tovább vissza tartani, a könnyeim meg álithatatlanul gurultak végig arcomon egyenesen TaeTae pulcsijára esve. A gyengeség megint urrá lett rajtam, kézségesen bújtam Taehyung-hoz még közelebb. Mint ha ő meg tudna védeni a fajdalmaktól, legalábbis ha mellettem van a szivem nem sajog annyira.
- TaeTae, te nem tudod milyen érzés, amikor ki logsz a sorból. Én... néha úgy érzem, hogy nem vagyok kőzétek való. Túl alacsony és pufi vagyok hozzátok képest és bármennyire is próbálkozom elfelejteni, azt veszem észre, hogy mások is igy gondolják. Mintha én lennék a banda fekete báránnya. - motyogtam a vállába. Én nem szeretek ilyen dolgokról beszélni. Utálom magam amiért ilyen gyenge vagyok.
- Jimin, mondtam már, hogy mi igy szeretünk ahogy vagy. Nem érdekel, hogy alacsony vagy. Ha meg néha magányosnak érzed magad, gyere oda hozzám és beszéljük meg, mint régen. - imádtam régen beszélgetni Taehyung-gal. Akkor mindig sokáig fen maradtunk és ki fakadtuk a másikat. Hát igen, én is szeretném újra át élni azokat a pillanatokat.

"A kártyavár szíve mi volnánk.
Közeledik a vég, tudjuk mindketten.
A kártyavár bolondjai mi volnánk.
Hiú álmokat kergetve maradunk egy helyen."

Taehyung:
Nem bírom tovább nézni, azt hogy igy bánik magával. Nem érti meg, hogy ezzel nem csak magát bünteti, hanem engem is. Utálom nézni azt, hogy szenved. Amikor a gyönyörű arcán a fájdalom megannyi jelét láttom, hirtelen feltőr bennem egy vágy, hogy magamhoz rántsam és meg vigasztaljam. De nem tehetem, hisz... én se tudom miért nem.  Most itt van a karjaimaban törékeny teste rázkodik a sirástól.  Nem szeretem igy látni, engem is szomorúvá tesz.
De valyon, ha közelednék felé, nem ilyedne meg?

"Mintha a mai lenne az utolsó nappalom.
Mintha nem lenne következő alkalom."

Nem tudom, hogy mit csináljak. Mondjam el neki, hogy mit érzek vagy inkább ne? De mitől lenne jobb, ha most magamba tartanám?
- Jimin, ne sírj. - emeltem meg buksiját. Egyenesen rám emelte azokat a gyönyörű szemeket melyektől talán lassan az egész életem függ. Úgy érzem nem tudok neki mit mondani csak bambán bámulom a sírástól ki pirosodott arcát. Olyan gyönyörű. Lassan ráhajoltam ajkaira, meg izlelve őket. Olyan édes, mint a méz. Mindkét kezemet arcára helyeztem, amikor meg éreztem, hogy félénken ő is meg mozgatja ajkait. Hirtelen hatalmas görcs keletkezett a hasamban. Imádtam ezt az érzést, olyan jó volt. Mikor el váltunk egymástól, gyorsan vissza bújt karjaim közzé. Milyen aranyos.
-Ügye meg igéred, hogy oda figyelsz az egészségedre? - kérdeztem a hajával játszadozni. Persze a mosolyt nem lehettet le vakarni az arcomról. De szerintem ezzel nem csak én vagyok igy.
-Talán. - motyogta zavartan.
- Ha nem fogsz akkor megint megcsókollak. - nevettem fel.

"Ami nem te vagy, nekem nem szúr szemet.
Minden más csupa korom sötét képzelet.
Mint egy rossz szokás, nem vagyunk rá képesek.
Bár én még remélek, tedd össze a két kezed.
Minden rendben, ha együtt vagyok veled."